Van néhány klasszikus vidrás ifjúsági regény ‒ ezek leggyakrabban a természet körforgását, a világ antropomorfizált, de figyelmesen követett rendjét próbálják közvetíteni. Igazi klasszikus történetek felemelkedésről és elmúlásról. De milyen szerepe lehet egy kifejezetten kortárs ifjúsági regényben egy vidrának?
Susanna Bailey Otters’ Moon című regénye válságtörténet. Luke londoni kiskamasz, és épp vakációját tölti egy skóciai szigeten, depressziós édesanyjával, aki civilben fotós. Az apa nemrég hagyta el mindkettőjüket, új családot alapítva. Luke féltestvérének születése épp a vakáció idejére esik ‒ csakhogy a kommunikáció nehézkes, az ambivalens érzéseket bonyolult végigbeszélni, egyfajta felfüggesztett időben él itt mindenki: térben-időben elszigetelve.
Luke barátságtalannak érzi a szigetet. Gitárja, amit szívesen pengetett korábban, apjára emlékezteti ‒ egy reménytelennek tűnő pillanatban meg is rongálja. Telefonjel és internet nincs. A tengerpart élővilágáról nagyjából annyi fogalma van, hogy a wikipédián utána lehetne nézni egyik-másik rákfélének vagy madárnak, amelyeket a parton lát. Ebben a közegben találkozik a Meg nevű lánnyal, aki hozzá hasonló életkorú, és fura nagyapjával él a szigeten, egy rozoga csónakházban.
Óvatos, lépésről lépésre történő, bizalmatlanság/bizalom játékkal kísért közeledés zajlik Luke és Meg között. Abban, hogy végül megnyílnak egymásnak, és beengedik a másikat saját történetükbe, szerepe van egy vidrakölyöknek is, akiről közösen gondoskodnak néhány napig.
A vidrakölyök történetében mindketten magukra ismernek: a lány a kölyök árvává válásával empatizál azon túl, hogy egyébként is mindent tud a sziget élővilágáról, benne élve, kutatva, felfedezve azt rendszeres magányos akciói során, amelyekbe fokozatosan beavatja Luke-ot is.
Luke a „városi srác” szerepéből próbál hol óvatosan, hol indulatosan, de a lánytól érkező impulzusok, utasítások lényegét követve, belekerülni egy számára addig ismeretlen világba, amelyikből erősebben kerülhet ki. A vidrakölyökkel kölcsönösen megszelídítik egymást egy igazi kapcsolódást lehetővé tevő éjszaka során, és ez Meg számára is jelzés, hogy a srác képes önálló lépésekre, döntésekre szükség esetén, még ha ezek veszélyesek, vakmerőek is. Luke a lánytól tudja meg azt is, hogy a vidracsaládokban az anya egyedül neveli fel a kölyköket, az apa nélkül: számára többek közt ez az empátiageneráló tényező ‒ amellett természetesen, hogy a gondoskodás vágyát is gyorsan felébreszti benne az egyedül maradt kölyök.
A vidrakölyöknek önállósodnia kell, meg kell találnia saját útját ‒ mint kiderül, erre már valójában készen állt, csak egy traumatikus helyzeten kellett túljutnia, és (az ő esetében konkrét) sebeiből kigyógyulnia.
Megnek és Luke anyjának az útja afelé vezet, hogy merniük kell segítséget kérni, el kell fogadniuk, hogy ez nem a gyengeség jele. Luke-nak az emberi kapcsolatok alakulásáról kell többet megtanulnia ‒ főként a megbocsátásról vagy a kezdeményezés képességéről és erejéről. Arról, hogy vannak pillanatok, amelyek nem elmulaszthatók, amelyekben ott kell lenni.
A vidra a történetben segítő, tükör és hiedelemlény egyszerre, így egy kicsit Meg nagyapjának világához is tartozik, aki a skót szigetvilág folklórját és a kézzel készített tárgyak kultúráját közvetíti valamelyest a jelenbe. A könyv pedig, noha az élet sötét oldalait érinti, megerősít és felemel, kifele terel az örvényből, a part irányába.
(Susanna Bailey: Otters’ Moon. Egmont Books, London, 2020.)
Balázs Imre József
Lutra 